Alatta ZOMBI Felette ZOMBI varieté ZOMBI – Táp Színház

A Margó Fesztivál keretein belül a Szikrában láthattuk a Táp Színház Zombi varietéjét. Már sok előadás láttam, amit a Táposok adtak elő, így körülbelül tudtam, hogy mire számíthatok. A Minden Rossz Varietéken edződöttek tudják, hogy miről beszélek. Az egész hasonló volt, csak egy kiemelt témával, ami nem volt más, mint a ZOMBIK.

Általában a Táposok több különböző színházakból jött színészekkel szoktak játszani, akik az esti előadások utána összejönnek még, és a söröző/borozó nézőket éjjelig szórakoztatják, (no és persze egymást is). Mostanában viszont, inkább az újabb színészpalánták játszanak, és ebben a darabban kiélhette mindenki általuk, a hátborzongató témát mindenféle megközelítésben.

A majd’ két órás játékban tényleg volt minden. Először ijesztgették a nézőket, aztán az előadók egyenként megszakításokkal adták elő a saját monológjukat, a zombivá válásukról. Kicsit megijedtem az elején, mivel részletekben hallottuk a történeteket, és gondoltam lehet, nem fogok emlékezni az adott színész éppen folytatott meséjére, de szerencsére ügyesen megoldották ezt. Tetszett, hogy némelyek teljesen hihető történetként kezdték el a monológot. Például az altatókra ivó lány sztorija, akit megerőszakoltak, annyira ijesztő és hiteles volt, hogy nem gondoltam: ez is olyan zombis mese lesz.

Mindezek között rövid jelenetekkel prezentálták a zombi „élet” különböző helyzeteit. Humoros, de olykor túlzásokba áteső szkeccseket adtak elő. A maszturbáló zombin keresztül, leszbikus zombikon át, még egy fogat mosó zombit is láthattunk.

Közben kivetített videókat/képeket is mutattak, melyek a témában jobban elmélyültek. Ezeket persze kommentálták, és szájbarágós társadalomkritikán keresztül próbálták hosszan bemutatni, hogy bizony mi (is) egy zombi életet élünk. Egy másik előadó pedig a korai zombi filmeket szemléltette, igencsak szellemes módon.

Az előadás problémája az volt, hogy tele volt üresjáratokkal. A fő céljuk a szórakoztatás és a humor volt, ami nem is lett volna gond, és azért mentünk: csakhogy sok esetben nem volt az. Úgy éreztem, hogy a rendező úgy engedte a színpadra a játszókat, hogy mindenkit meghallgatott, mindent megengedett, majd kialakította a sorrendet. Nem gondolom, hogy beleszólt volna, hogy mit és meddig játszhatnak. Ez volt a legnagyobb hibája a darabnak, hogy talán túlságosan szabadjára engedték a színészeket. Rossz ütemmel adták elő, sokszor felesleges, túlzó módon. Ugyan tényleg egy kevésbé kötött, laza műsorról van szó, mégsem szabadna átesni a ló túlsó oldalára!

Azért azt meg kell jegyeznem, hogy azt a fajta humort viszont nem nagyon lehet megkapni más színházakban, mint aminek itt a részesei lehettünk. Már átéltem ezt a Táp Színháznak köszönhetően, de ismét megtörtént, hogy igazán könnyesre tudtam röhögni magamat. Ehhez persze kellett a szemüveges fiúnak a története, aki elcsúszott kétszer is azon a bizonyos dolgon. Ezüsthigany mellett szerintem ő sem volt színész mégis olyan hihetetlenül komikusan adta elő a saját monológját, hogy azt kell mondanom, ő volt a legzseniálisabb a darabban. Ráadásul az autós jelenetében is bizonyított a srác.

A humor azonban kárpótol mindenféle hibáért, így azt kell, hogy mondjam: TÁPláljanak minket továbbra is!

(köszönjük az első képet Tamásnak!:)

Nowhere Boy (2009)

Az American Graffiti óta még ma is szívesen kezdenek el filmeket gyártani, amik a hatvanas években játszódnak. Még a hazai pályán is bepróbálkoztak (Made in Hungária) nemrégiben. Egy kis rock ’n’ roll-ból, lázadásból és pöttyös szoknyából sosem elég, a siker akár garantált is lehet. Főleg akkor, ha John Lennon életrajzához nyúl valaki. Azonban, ha sokak számára már a cím sem ismerős, az nem csupán a honi forgalmazóink vétsége, hanem maga a film minőségének a felelőssége is lehet.

A film John Lennon, azt az időszakát mutatja be, amit édesanyjával megélt. Attól kezdve, hogy találkozik vele, egészen odáig, amíg meg nem hal a nő. Közben persze láthatjuk azt is, ahogyan bandát alapít John, továbbá mikor megismerkedik Paul-al.

Életrajzi filmre készültem, de valójában csak egy családi drámát kaptam. Körülbelül egy évnyi szeletet emeltek ki John Lennon életéből, és ráadásul arra fektették az egész film alapkonfliktusát, hogy John belekerül édesanyja és nevelőanyja viszályába, és hogy mindezt hogyan éli meg, kit választ. Az a szomorú, hogy Paul megjelenése, és az onnantól kezdődő kapcsolatuk, sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, mégis nagyon keveset láthatunk mindebből. Plusz élmény volt, amikor néha értelmetlenül, pár másodperces snitteket vágtak be, amiknek semmi jelentőségük sem volt.
Annyi pozitívum azért illeti a filmet, hogy nincs kihangsúlyozva/túlhangsúlyozva, hogy kinek az életéről van szó. Így talán, aki nem kapja fel a fejét, hogy egyszer elhangzik A név, annak fel sem tűnik az egész, és csak egy egyszerű film marad.

Aaron Johnson (John Lennon) kiváló alakítást nyújtott. Talán a Kick/Ass-ből már ismerős lehet a srác, csak itt még jobban odateszi magát. Nem csak sármos, de annyira elhiszem neki, hogy lázadó, laza, és ’megnemértett’ fiú, hogy eszembe jutatta James Dean-t is. Egyedül abban nem vagyok biztos, hogy Lennon is ennyire menő volt-e 17 évesen, de hogyha valóban így volt, akkor egy szavam sem lehet. Az anyafigurákat játszó hölgyek is ügyesen játszottak. Külön kiemelni viszont csak a Mimi-t megformáló Kristin Scott Thomas-t tudom, mivel hihetetlenül rendben volt ő is.

A film soundtrack-je tetszett a legjobban. Egy Lennon számon kívül, nem játszanak semmi Beatles-t, teljesen érthető módon amúgy, mivel még csak a kezdeteket lehet látni. Nemcsak a kor nagyjainak dalait válogatták ki, tényleg vegyes volt, mégis eszméletlenül jó hangulatot tudtak teremteni vele.

Összességében viszont nem elég, hogy jó színészek és jó zenék legyenek egy filmben, hogyha a forgatókönyv nincs jól megírva, és unalmas is a történet. Nem gondolom, hogy szerencsétlen Lennon életének pont ezt részét kellett volna megfilmesíteni, ráadásul éppen, amikor zenei inspirációjának kezdetei ekkor voltak. Megmenthette volna a filmet, (hogy ne állítsam meg 20 percenként, nehogy elaludjak rajta), hogyha a mérleg nyelve nem a családi drámán lett volna.

IMDb

(Annyi érdekességet viszont megemlítenék, hogy ennek a filmnek a forgatása alatt szeretett egymásba a rendezőnő, aki 43 éves, és a 20 éves Aaron Johnson, akik azóta nem csak összeházasodtak, de közös gyereküket is várják.)

Cabaret – Centrál Színház

Akkor is meggondolnám, hogy beüljek egy musical-re, ha még fizetnének is érte. Tavaly elmentem a Spamalot-ra, és azóta valami végérvényesen megtört bennem. Akaratlanul is egy furcsa undor tör rám a musical szó hallatán. Végül három név meggyőzött róla, hogy kivételt tegyek a Centrál Színház új darabjával, a Cabaret-val, mivel Bozsik Yvette, Marozsán Erika és (főleg) Keresztes Tamás együtt biztosíték lehet valami igazán különlegesre.

Nem mondom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, mindenesetre se többet, se kevesebbet nem kaptam a darabtól, mint amire számítottam. Megtanultam már, hogy nem szabad elvárnom ma már túl sokat egyik előadástól sem (sajnos). Úgy ültem be, hogy ha már musical-re jöttem, legyenek jó táncok, dalok, és Keresztes Tomi csapjon oda nekik. Szerencsére ez mind megtörtént, azonban semmi mást nem kaptam, pedig azért a remény élt bennem.

Nem ismertem előtte a Cabaret-t: a drámát, más darabot, és a filmet sem láttam (még). Viszont annyi kérdés bennem maradt, hogy muszáj lesz még foglalkoznom vele, mivel nem értettem az ok-okozati viszonyokat. Egy óriási kérdőjel maradt bennem sok helyen, nem tudom még: velem volt-e a baj, vagy a darab nem tudta átadni cselekmények miértjeit, az alap mondanivalókon kívül, amit sok helyen csak súrolt, semmibe nem ment bele mélyen.

A történetvezetés nagyon unalmas volt, tele sablonokkal. A dalbetétek tudták feledtetni velünk olykor mindezt, mivel kivételesen megkoreografált, izgalmas táncokat láthattunk. A dalokat is szerettem, hazaúton is végig dúdolgattam őket. A színpad elrendezése nagyon jól kitalált, csak úgy, mint a díszletek, jelmezek, sminkek. Egy szóval az összkép pazar volt.

Marozsán Erika gyönyörű (’űberszexi’), mint mindig. Színészi képességei, azonban komolyan elgondolkoztattak. Ez a szerep nem való neki vagy ennyire rossz színész lenne? Nem győzött meg arról, hogy megérte neki hazajönnie külföldországból ezért a szerepért, mivel bizonytalan volt végig. Csányi Sándor egyszerűen jelen volt a színpadon, mint Csányi Sándor. Illedelmesen lejárta színpadot, és elmondta a szövegét. Básti Juli és Haumann Péter hozta az elvárt szintet.

Az egész előadást Keresztes Tamás uralta, mint konferanszié. Démoni szerepében ott kísértett végig a színpadon, és mutatta meg tehetségét a nézők számára. Ő az adu-ász ebben, a darabban. Élteti, pulzálja, és felemeli. Ezért megéri megnézni az előadást, mert amit leművel ez a pasas, azt bizton állíthatom, hogy nem mindennapi.

Bozsik Yvette jó úton halad, hogy megszeretesse velem a musical-t (vagy legalábbis, hogy az ellenkezőjét ne érezzem). Ugyan nem egy kifogástalan darabot láthattunk, de éreztem végig azt a fajta törekvést, újítást rajta, ami jobbá teheti a műfajt. Az biztos, hogy a prózai színházakba járó nézők számára teljesen emészthető lesz a Cabaret. Ugyan kettős érzéssel hagytam el a színházat, a katarzis ismét elmaradt, mégis mindenkinek tudom ajánlani, aki kicsit ki szeretne kapcsolódni.